Olyan fájó ráébredni, hogy a hétköznapok többségében az embertársa nem egy békítő és figyelmes fél, hanem egy hónapos pulyka-ízű instant leves. Hogy a TV előtt meredve nem azon fantáziálunk, milyen idilli a film vége, hanem azon hogy mit eszünk ebédre. Fáj, mintha egy gyökértelenítés és egy műtét alávontak volna, egyszerre. Miközben érzem, valamit tennem kéne. Hogy a silány életvitelemnek véget vessek...de ez addig nem lesz működőképes, míg érzelmesebb félre nem lelek.




 A reggel most dél előtt, falatnyi 10 percbe csúszott. A paplan visszafogó melegsége, azonban, csak arra tudott rávenni, hogy lecsekkoljam a virtuális életem eseményjelzőit. Most a szokásoshoz képest csak 47 értesítés. Nem, ez nem egy halvány utalás, hogy a nagyképűségemet most nyilvánosságra hozzam. Hanem szimpla lustaság. A 95%-a mind ostobaság. Az üzenetek az igazán fontosak. Ami most per-pillanat a bűvös és fenyegető 7-nél állt meg. A 7 mindig is baljós szám volt. A 3 semmi, a 4 már valami. De annál föntebb csak a baj jöhet számba.

◀ Találkozzunk dél előtt 20 perccel a Corvia kampuszán! ◀ Hahó?? Már a kampuszon vagy?? Hol raktad le magad? ◀ Mi történt? Baj van vagy? Megtámadtak??? ◀ Odamegyek...ne ellenkezz! ▶ Noct, kicsit későn reagáltam! Sajnálom! NINCS SEMMI BAJ! Nem kell idejönnöd! Jól vagyok! ✓ Látta: 12.02

Egy hétköznapi, még be nem futott fruska, akinek hamarosan a bérleti díja 3-szorosan a fejébe szakad, és minden, amit feltud mutatni az egy középosztálybeli szakma. Megvárat egy rangon felüli királyi sarjat, de nem ám 10 perccel hanem egyenesen fél órával. Átkozom az estét, amiért későn jött a szememre az álom. Hogy folyton apám képe vetült a szememre, immár merev, sápadt hullaként. Emiatt tolódott el a rendszeres 8 órai kelés. Vele együtt a banános müzlis reggeli és Mózli megetetése. A fekete frakkba öltöztetett szőrpamacs nem volt szívbajos ha ételről volt szó. Ha nem kapta meg azt, amire éppen akkor éppen ott volt szüksége, nemes egyszerűséggel ugrott a gyomromra, ezzel mondván: "etess meg!" Ma azonban elmarad a gyomron ütés, s helyette az ajtót ér három gyors ütés.
- Engedj be!! - hangzott fel tekintélyesen a küszöb mögül. Ám a viharos meglepetés, viharos megjelenést kísért. Nem nyithattam ajtót egy fekete spagetti pántos felsőben és hozzászabott alsóneműben. Egy uralkodó személyiségű és ugyanannyi fenséges egójú herceg várja, hogy ajtót nyissak. Egyszál semmiben? Nem...mégis csak az a rosszabb ha küszöbnél megvárakoztatom. Kedvtelenül, de kikeltem, majd egy kezembe akadó, télvízi kabátomat öltöttem magamra. Az ajtó nyitás pedig olyan szemérmetlenség nélkül sikerült, amennyire lehetett. - Mondtam, hogy jól vagyok. - de a hercegünket ez kicsit sem érdekelte. Sőt, még az sem, hogy a megszokott ruha helyett én télikabátban virítok. Magát megvendégelve került beljebb. Tipikus hercegek!
- Egy pillanatra azt hittem... - egy pillanatra én is elmerengtem, hogy mennyire távoli tűnik nekem ez az életvitel. Hogy hercegi posztja mellett olyan ellenállhatatlan sármal van megáldva, hogy azért megéri megbocsátani, amiért hívatlanul belépett szerény hajlékomba. - Egyből a legrosszabbra gondoltál igaz? - teszem föl az egyértelmű kérdést, miután zárra csuktam az ajtót. Ám őhercegsége nem vesz vissza az aggodalomból...annyira, hogy képes megszegni az etikettet. Egy enyhítő öleléssel. Csak egy ölelés, se több se kevesebb.
- Azt hittem elkaptak. - de az aggodalom ragályos módon egy darabot rám is ragadt. - Kik is? - emelem fel a fejemet karizmatikus válla felett. A válasznak azonban hűlt helye marad.